Velem együtt 18 személy várta nagyon azt a percet, amikor a busz kigördül velünk és megcélozzuk Torockót. .Kényelmesen utaztunk, útközben csak néhány helyen álltunk meg kinyújtani a lábunkat, nézelődni kicsit a Király-hágón.
A délutáni órákban érkeztünk szálláshelyünkre, a Torockó külterületén található Gyopár szállóhoz. Gyorsan elfoglaltuk 2 ágyas kis házainkat, s máris indultunk „várost” nézni. Megnéztük a sárkányos kilincset, az öreg malmot, megismerkedtünk a falu érdekes temetkezési szokásaival. Próbáltunk fahéjas kalácsot süttetni, de kiabálásunkat nem hallotta meg Anikó, a kalácssütés nagy tudója, így kissé elszontyolodva baktattunk haza, hogy a vacsorával és az azt követő kiadós alvással erőt gyűjtsünk a másnapi túrához.
Reggel kipattantunk az ágyból, s a reggeli elfogyasztása után azonnal indultunk, egyenesen a Székelykő irányába. Enyhén emelkedett a szint, elértük az itatót, a Pásztor-forrást, jól megnéztük a rossz időt jelző zárt szirmú bábakalácsot, s meredekebbre váltottunk. Úgyis mondhatom, hogy egyre meredekebbre, néhol már majdnem négykézláb másztunk, de bő két óra alatt sikerült feljutnunk a tetőre. Itt lazítás, nézelődés, ebéd és alkalmi pólóba bújva, csoportos fényképezés közepette emlékeztünk meg az Európai Mobilitási Hétről. Megállapítottuk, hogy maga a hegy gyönyörű, szelíden húzódik meg alatta Torockó, s pompásak a szemközti Ordaskő sziklái. A gerincen haladtunk Torockószentgyörgy irányába, útközben Vilmos szorgalmasan mutogatta nekünk az újabb és újabb növénycsodákat. Gombával teli réteket hagytunk magunk mögött, amikor elkezdtünk ereszkedni. Egy almafánál csillapítottuk szomjunkat, s hamarosan a település tejfoldolgozó üzeme mellett találtuk magunkat. Néhányan megrökönyödve néztek rám, amikor mondtam, hogy a túrának még nincs vége, az Ilona várhoz még felmászunk. Erről az élményről néhányan lemondtak, így megcsappant létszámmal vettük a nyakunkba a lábunkat, s kissé döcögősen hódítottuk meg a várat. A faluba visszatérve még megnéztük a műemlék házat és a Jókaitól ismert „Egy az Isten” feliratú templomot, majd nagy örömmel megszálltuk a sajtüzemet, ahol mindenféle tehén- bivaly és juhtejből készült finomsággal leptük meg magunkat. Busszal jutottunk vissza a szállásra, útközben néhányan leszálltak Torockón egy helytörténeti múzeum kedvéért.
Vacsora, esti beszélgetés, alvás, s reggel már ismét buszban ülünk.
Irány Torda, a 14 emelet mélységű sóbánya. Én itt folyamatosan azokra az egykori lovakra gondoltam, amelyek ott élték le az életüket, sötétben, megvakulva, agyon dolgoztatva. No persze az  ott dolgozó embereknek sem lehetett könnyű életük.
A sóbánya után a Tordai-hasadék felé vettük az irányt.. Úgy terveztük, hogy először a hasadékon megyünk végig, majd a szirtre felkapaszkodva jövünk vissza. Így is lett. Az első hídnál még minden rendben volt, a másodikat elmosta a nyári áradás, de azt lefektették a vízszintre és száraz lábbal átjutottunk rajta. A harmadik rendben volt – némi kötélszakadástól eltekintve, de a negyediknek csak hűlt helye, pontosabban egy kidőlt fákból gyorsan összedobott függőhíd állt rendelkezésünkre. Innen néhányan visszafordultak, nem vállalva az esetleges vízbe pottyanást, Zsuzsa és Gyuri átment a „hídon”, a többség azonban a vízben lévő nagyobb köveken jutott át a túlsó partra. Hamarosan a szakadék végéhez értünk, s a piros pont jelzést követve köves, meredek turistaúton jutottunk a szirtre, ahol utolért bennünket egy gyenge zápor. Nagy esőnek nem nevezhető, de a tájat egy perc alatt ellepte a pára, az orrunkig alig láttunk, s meglehetősen csúszóssá változott a lefelé vezető, meredek, köves út.
Szerencsésen leértünk, s gyorsan a buszba szállva indultunk is hazafelé.
Útközben találkoztunk a Torockóra tartó motorosokkal, akik ez évben az ottani árvaházat támogatják. Otthon megszárítkoztunk, átöltöztünk, majd elsétáltunk Torockóra, elköszönni a falutól. Még megnéztük Anna néni gyönyörű magángyűjteményét, bevásároltunk a helyi párlatokból (jó szívvel ajánlom mindenkinek a som likőrt, valamint áfonya és szilva  pálinkát), s este egy rögtönzött búcsúesttel köszöntünk el Torockótól.
Vasárnap reggeli után bepakoltunk, buszba szálltunk, s elég jelentős eső közepette hagytuk el a szállásunkat. Kolozsvárig folyamatosan esett. Itt megálltunk, megnéztük Mátyás királyunk szülőházát, a Szent Mihály templomot, amely mögött a szobor talapzata üresen tátongott, s a Házsongárdi temetőbe is benéztünk rövid időre.
Ezután már csak Körösfőn álltunk meg, ahol mindenki megszabadulhatott feleslegesnek érzett külföldi pénzétől (a magyar Forint is fizetőeszköz), s már indultunk is tovább. Nagyvárad után, Borsnál hagytuk el Románia területét, s a késő délutáni órákban érkeztünk haza.