Rómer
Flóris
Emlékút I.
2010.05.22-23.
Már akkor kinéztem magamnak ezt a jelvényszerző
túramozgalmat, amikor még nem is volt kiírva, csak a tábla árulkodott a
porva-cseszneki vasútállomás falán, hogy valami itt készül.
Csapatunkat ismerve 4 napra osztottam a teljesítést,
pontosabban 2x2 napra. Egy szép tavaszi és egy szintén szép őszi
programot
remélve.
Pünkösdre írtuk ki az első két napot, s ez így nagyon jó is
lett volna, de közbeszólt az IDŐJÁRÁS.
Hatalmas vihar és eső tombolt az országban, s a Bakonyt sem
kímélte. Próbáltam információkat begyűjteni mindenhonnan a bakonyi
túraútvonalak állapotáról, erősen fontolgatva a program törlését.
Ellenkező
infókat kaptam, s mivel már lefoglaltuk a szállást és a különbuszt is
megrendeltem, úgy döntöttem, hogy elindulunk, legfeljebb változtatunk a
programon, ha szükséges.
Két tagunk maradt itthon, így az eredetileg tervezett 14
helyett 12 személy szállt be a buszba a siófoki vasútállomás előtt +
elmaradhatatlan Saci.
Bakonykoppányban szálltunk ki, ebből az irányból kezdtük el
a bejárást. Rögtön begyűjtöttük az első szép pecsétet, s indultunk is.
Nagyon
szép időben, jól járható, jól jelzett utakon haladtunk, kellemes
csalódás volt
számomra, s itt már örültem, hogy eljöttünk. Két helyen kissé
továbbmentünk
elbámészkodás miatt, de időben korrigáltuk. A Szentkeresztnél
ebédeltünk,
előkerült Ica eddig rejtegetett sütije is, majd
feljegyeztük a feljegyeznivalót és Fenyőfőig meg sem álltunk.
Itt
betértünk a helyi vendéglátóipari egységbe, amely ugyan zárva volt
érkezésünkkor, de minden nagykapu mellett van egy kiskapu, így minden
igényünket kielégíthettük. Somának egyre inkább megtetszett a kocsmázás.
Fenyőfő után továbbhaladtunk (csak megnéztük, hogy ebben a
faluban fogunk aludni), felkapaszkodtunk a Pápalátó-kőre, majd
megcsodáltuk a
Likas-kő barlangot is. Hamarosan átkeltünk a Hódos-ér feletti kis
hídon, s
megállapítottuk, hogy a víz illedelmesen visszatért medrébe.
Vinyén a Pokol csárdában a Dornyairól ismerős piros ördögös
bélyegző került az igazolófüzetünkbe (bár Kriszti ragaszkodik ahhoz az
álláspontjához, hogy ez egy bika). Még lementünk a Cuhához, átsétáltunk
a
vashídon, s megállapítottuk, hogy a gázlón nem is fogunk átmenni, habár
a
vízszint itt is láthatóan alacsonyabb volt a pár nappal korábbinál. Még
belestünk a Kőpince-barlangba is, majd buszba szálltunk és
szálláshelyünkre
utaztunk. Itt Soma nagy örömére ismét volt egy kis esti kocsmázás, de
hamar
hazatértünk. (A szállásunk és a kocsma közti szakaszt Soma
önszorgalomból
lefutotta sötétedés után is.) Meghozták a vacsorát – majdnem azt, amit
kértünk
- , mindenkinek jól esett a meleg étel. Újabb süteményhegyek kerültek
elő,
ezúttal Edit jóvoltából, s Laci is az asztalközépre helyezte frissen
begyűjtött
lépesmézet.
Vasárnap gyors reggeli, bepakoltunk a buszba, amellyel
Vinyéig utaztunk. Itt már várt bennünket három túratársunk, akik egy
napra
csatlakoztak hozzánk.
Átkeltünk a Cuhán és szép lassú menetben sétáltunk fel a
Zörög-hegyre, ahol újabb kódolvasás következett. Újra lefelé haladtunk,
s
megörültünk, amikor a lombok közül előbukkant a Cseszneki vár. Itt már
több
kidőlt fával találkoztunk a bükkösben, de utunkat nem keresztezték. A
Bachus
bisztró szintén ismerős volt, egy kávé mellett pecsételtünk (itt
Krisztivel
ismét megvitattuk az ördög vagy bika problémát), majd a vár előtt
elhaladva a
Kő-árok felé vettük az irányt. Ettől kissé tartottam, de inkább a
vízmosástól
féltem, mint ami következett. Ugyanis a Kő-árok miatt lett extrém
kalandtúra ez
a szakasz. Ezt mint plusz szolgáltatást jelentettem be a résztvevőknek.
A szakasz
eleje gyönyörű volt, a lányok élhettek kőgyűjtögető szenvedélyüknek, a
tisztára
mosott kövek közt. Lehetett válogatni.
Így lassan haladtunk, de egyre több kidőlt bükköt láttunk, s
némelyik keresztezte is utunkat. Amelyiknek a törzse volt az úton, az
nem
okozott problémát, amelyiknek a gallya volt az úton, az már
megdolgoztatott
bennünket. Néhol fel kellett másznunk a hegyoldalba vagy az árokba
ereszkedni,
hogy ki tudjuk kerülni a minden irányból kidőlt fákat. Soma – mint egy
genetikailag jól kódolt 10 éveshez illik – mindenre felmászott, ami
mászható
volt, inkább kétszer mint egyszer sem.
Örültem, amikor kiértünk a Kő-árokból, eléggé lefárasztott
bennünket. Egy újonnan épített esőbeállós pihenőhelynél ebédeltünk, rövid pihenő után mentünk tovább. Majd
elkezdődött a raffting. A Rekettyés-patak elég vidáman csordogált immár
a
medrében (az látszott, hogy pár napja még nem egészen ott volt), de
ahhoz
kicsit magas volt a vízszint, hogy száraz lábbal áthaladjunk rajta.
Megtaláltunk egy kidőlt törzset, amin kis segítséggel átjutottunk, majd
kísérgettük egy darabig. Egy helyen ismét átkeltünk rajta, ez elég
nehezen
ment, s mire majdnem mindenki átjutott, rájöttünk, hogy nem kellett
volna
átmenni.... Szerencsém volt, hogy én
előreengedtem mindenkit, s megúsztam a kétszeri átkelést. Visszajöttek
:o)
A dupla fahídon átkelve megtaláltuk a kódot, s haladtunk
Nagyesztergár felé. Azt hittük, hogy vége a kalandnak, de tévedtünk. A
vasúti
síneken átkelve kezdődött a dagonya, ami nem nevezhető
jelentéktelennek. Itt még
azok is összekenték magukat, akik nem szokták. A társaság is kezdett
csüggedni,
Soma várta az újabb kocsmát. Végre előbukkantak a házak, éppen
focimeccs volt,
gondoltuk, itt iszunk egy sört. Tévedtünk. Az egység zárva volt.
Viszont a kék
utcai csapból bőségesen folyt a kellemes, hűs víz. Itt oltottuk
szomjunkat,
megpihentünk kicsit körülötte.
Nagyesztergáron még leolvastuk a megadott két évszámot, majd
innen már kalandmentesen, sármentes úton jutottunk el a zirci
vasútállomásra,
ahol bekerült igazolófüzetünkbe a kéktúrás pecsét.
Köszönöm a csapatnak a bátorságot, hogy elkísértek, a túrán
tanúsított, természetjáróhoz méltó
magatartást, a többi túravezetőnek a segítséget, amit a tájékozódáshoz
nyújtottak, a túramozgalom kiírójának (Ösvénytaposó Baráti Társaság) a
jól
jelzett útvonalat.
Folytatjuk októberben. Gyertek, jó lesz!
Karsai
Ilona
túravezető